Egészségügyben magyarul: Interjú Mező Béla traumatológussal

Soron következő interjúalanyom dr. Mező Béla, a Nagyszőlősi Járási Kórház traumatológiai osztályának főorvosa. Személyében egy pozitív, életvidám embert ismerhetünk meg.

– Doktor úr, kérem, meséljen a kezdetekről! Hogy telt a gyermek-, illetve kamaszkora?
– 1968. február 19-én születtem Nagyszőlősön. Óvodai nevelésben részesültem, majd 1974 és 1984 között a Nagyszőlősi 8. Számú Középiskolában tanultam. Iskolás éveim alatt Gergely Juci néni és Rácz Marika néni kiváló zenetanárok mellett elsajátítottam a zongorázás alapjait. Kamaszkoromban Dudinszki Jocó, Koszták Jancsi és Bodnár Viktória barátaimmal együttest alakítottunk. Hobbi szinten zenélgettünk. Érettségi után felvételt nyertem az Ungvári Állami Egyetem orvosi karára. 1984-től 1986-ig sorkatonai szolgálatot teljesítettem. 1992-ben orvosi diplomát szereztem. Az ezt követő 3 év internatúrával telt, melyet Nagyszőlősön és Lembergben teljesítettem, végül 1995-ben, nagy örömömre, traumatológus szakorvos diplomát vehettem át. Ugyanebben az évben kezdtem meg pályafutásomat a Nagyszőlősi Járási Kórház traumatológiai osztályán, melynek 2010-től osztályvezetője vagyok.

– Milyenek voltak a diákévek?
– Mint minden ember életében, így az enyémben is, mondhatom, a legszebb időszak volt. Erős évfolyam volt a miénk, diáktársaimmal a tanulásban motiváltuk egymást, szabadidőnkben sportoltunk, kosárlabdáztunk. Életre szóló barátokat szereztem prof. Csobej István, prof. Háscsa János, valamint prof. Pócs Oleg személyében, akikkel a diákévek végeztével is tartjuk a kapcsolatot.

– Édesapja hosszú éveken keresztül a nagyszőlősi református gyülekezet gondnoka volt. Az Ön életében mennyire fontos a vallás?
– Hívő embernek vallom magam, hiszek Istenben. Az már más kérdés, hogy mennyire vagyok templomba járó. Munkám és elfoglaltságom miatt, sajnos, erre igen ritkán kerül sor.

– Miért éppen az orvosi hivatást választotta?
– Ez egy érdekes kérdés. Gyermekkoromban szomszédaink mentőorvosként dolgoztak, ami nekem nagyon szimpatikus volt. Mindig mondogattam nekik, hogy én „doktor Mező” leszek, egy idő után már úgy is köszöntöttek, hogy „Szervusz, Doktor Mező”. Ez akkoriban viccesnek tűnt, de már kisiskolásként tudtam, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni. Ezt a célt, álmot valóra is váltottam.

– Felelősségteljes munkája mellett mennyi időt tud a családjára, kikapcsolódásra szánni?
– Sajnos sokkal kevesebbet, mint szeretnék. Ezt a szakmát teljes odaadással kell végezni, másképp nincs értelme. Hétköznapjaim és nagyrészt a hétvégéim is a kórházban telnek. Ezért törekszem a családommal töltött minőségi időre és nem a mennyiségire. Ha együtt vagyunk, akkor 100%-ban az övék vagyok.

– Felesége is az egészségügyben dolgozik. Gyermekeik számára mennyire csábító ez a szakma?
– A feleségem szemorvosként praktizál. Kétségtelen, hogy gyermekeink kicsi koruktól fogva nagyon sokat hallanak az egészségügyről. Nagyobbik fiúnk, Krisztián, az Ungvári Nemzeti Egyetem orvosi karának 4. évfolyamos hallgatója. Kisebbik fiúnk, Béla, pedig 3. osztályos tanuló, ráér még a szakmaválasztással foglalkozni.

– Mennyire fektet hangsúlyt arra, hogy a gyermekei is megismerjék a magyar nyelvet?
– A gyerekeket nem magyar iskolába írattuk be. Ennek ellenére nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy átadjam azt a nyelvet, melyet szüleimtől sajátítottam el. Krisztián fiam, mikor megértette azt, hogy igenis szükség van a magyar nyelvismeretre, önszorgalomból fejlesztette magát. Bélát pedig magyar különórákra is járatom. Ezen kívül a nagyszülők magyarul beszélnek velük. Feleségem a lembergi területről származik, nem rendelkezik magyar gyökerekkel. Az együtt töltött évek alatt viszont sokat tanult, érteni mindent ért, és többé-kevésbé már beszélni is tud magyarul.

– Véleménye szerint mitől lesz jó szakember egy orvos?
– Csak akkor lesz jó orvos valaki, ha beleeadja a lehető legjobb tudását, állandóan fejleszti magát. Évekkel ezelőtt egy konferencián vettem részt, ahol az egyik előadó professzor megkérdezte, hogy vannak-e a teremben diákok? Néhányan felemelték a kezüket. A professzor megköszönte a választ, és azt mondta, hogy a teremben jelenlévő összes orvoskolléga diáknak számít, hiszen az egészségügyben pályafutásunk végéig tanulunk. Egy másik gondolat is eszembe jutott ezzel kapcsolatban. Az egyetemi évek végeztével Borsos Gyuszi bácsi sebész így köszöntött minket: „Fiúk, sose kérjetek pénzt a betegtől! Ha akar, akkor adni fog, ha nem, akkor szóban megköszöni a munkátokat.” Ezt a mondatot azóta is a fejemben tartom, átadom a fiatal kollégáknak. Az ember életében első a becsületesen elvégzett munka kell, hogy legyen. Úgy gondolom, ettől lesz jó orvos egy orvos.

– Mesélne a szakmai terveiről?
– Korszerű módszereket igyekszünk bevezetni a baleseti sebészet terén. Egyik ilyen a nemrég alkalmazott endoprotézis beültetése combnyaktörés esetén. Sikereket érünk el ezzel a műtéttel. Legfőbb szakmai tervem az, hogy fejlesszem magam, és a lehetőségekhez mérten haladjak előre.

– Nemrég léptük át a 2017-es év küszöbét. Mit vár ettől az évtől?
– Csak jót várok. Az ember életében nagyon fontos a történésekhez való pozitív hozzáállás. Remélem, rendeződik Ukrajnában a politikai helyzet, az emberek jobb körülmények között élhetnek. Járási szinten a traumatológiai ellátás fejlődését szeretném tapasztalni, amiért teszek is.

– Köszönöm az interjút. További életéhez, munkájához sok sikert kívánok!

Bocskor Zita
Kárpátalja.ma

Hozzászólások bezárása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.