Egészségügyben magyarul: interjú Varga Gyöngyi mentőorvossal

Meglehetősen elterjedt a köztudatban az a vélemény, hogy a mentőorvos szakmája nem is olyan nehéz. Kimegy a hívásra, vérnyomást csillapít, esetleg bekísér egy-egy beteget a kórházba. Valójában nagyon kemény munka folyik a háttérben, mely nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is megterhelő. Soron következő beszélgetőtársam kapcsán vetődött fel bennem a kérdés, hogyan lesz egy törékeny, kedves nőből mentőorvos? Ismerjük meg közelebbről Varga Gyöngyi doktornőt!

– Kérem, meséljen arról, hol született, hogyan teltek iskolás és egyetemi évei?
– 1973-ban születtem Csongoron. Szüleimnek köszönhetően vidám gyermekkorom volt. Tanulmányaimat a Nagydobronyi Középiskolában végeztem. Kellemes emlékeim vannak erről az időszakról, kitűnő tanítónőm és tanáraim voltak, akik közül, sajnos, már sokan nem élnek. Egyszerűen imádtam iskolába járni. A Nagydobronyi Középiskola mindig is színvonalos és erős oktatási intézmény volt. Érettségi után felvételt nyertem az Ungvári Állami Egyetem orvosi karára. Az első egy-két év nem volt könnyű, mert akkoriban vezették be az ukrán tannyelvű oktatást. Ez azért jelentett nehézséget számomra, mert addig orosz nyelvet tanultam, használtam. A diákévek pozitív élményekkel gazdagon teltek. Szeretek visszaemlékezni erre az időszakra. Az egyetem falain belül ismertem meg jövendőbeli férjemet, akivel a diploma megszerzése után kötöttünk házasságot. Azóta is harmonikus kapcsolatban élünk.

– Mikor döntötte el, hogy az orvosi hivatást választja? És miért pont mentőorvos lett?
– Sosem volt kérdés számomra, hogy melyik szakmát fogom választani. Egyértelműen az egészségügy vonzott. S ha most újrakezdhetnék mindent, akkor is orvos szeretnék lenni. Viszont sosem készültem mentőorvosnak, az élet alakította így. Akkoriban még nem volt ennyi betöltetlen egészségügyi állás, emiatt csak ebben a szakirányban tudtam elhelyezkedni. Előbb belgyógyász végzettséget szereztem, majd letettem a mentőorvosi szakvizsgát. Úgy gondoltam, hogy a mentősöknél eltöltött idő jó lesz tapasztalatszerzésnek, de végül annyira megszerettem ezt a munkát, hogy azóta is a csapi mentőszolgálatnál dolgozom.

– A mentőorvos talán az egyik legnehezebb munkát ellátó egészségügyi szakember…
– A mentőorvosi szakma olyan, mint egy extrém sport. Sosem tudhatjuk előre, hogy mi vár ránk egy-egy hívás alkalmával. Megérkezvén minimális eszközök segítségével fel kell mérnünk a helyzet súlyosságát, gyorsan és jól kell döntenünk, mert sokszor ezen múlik a beteg élete. A mentőorvos és csapata az egészségügyi ellátás első láncszeme. Nekem mindig is szerencsém volt ilyen téren, mert olyan munkatársaim voltak, akikkel öröm együtt dolgozni.

– Mennyire megterhelő a 24 órás ügyelet?
– Megterhelő. A körzetünkhöz tartozik a Kijev–Csap főútvonal egy része, a vasút egy szakasza, Csap és a környező falvak. Ez igen nagy területet ölel fel, ami nagyon sok hívással jár. A sürgősségi betegellátás központja az Ungvári Városi Kórház, ezért egy-egy ügyelet alkalmával gyakran több száz kilométert hagyunk a hátunk mögött.

– Ön törékeny, finomlelkű nő. Hogy éli meg azokat a helyzeteket, amikor közúti balesethez kapnak riasztást? Mennyire viseli meg mindez Önt?
– A baleset szó hallatán mindenki megrémül. Az én munkámban is ez a legnagyobb stresszel járó feladat. Sajnos gyakran találkozunk olyan sérültekkel, akiken már nem lehet segíteni. A halál tényét elfogadni nagyon nehéz, mindig nyomot hagy bennem. A feldolgozásban sokat segít az, hogy mindezt meg tudom beszélni a férjemmel, aki támogat, erősít. Számomra a kiegyensúlyozott családi háttér oldja legjobban a feszültséget, ez a legjobb orvosság.

– Volt-e a pályafutása során olyan eset, amely örökre az emlékezetébe vésődött?
– Nagyon sok olyan eset volt, melyre mindig emlékezni fogok. Azt hiszem, nem is tudnék egyet kiemelni. Mindig pozitív és erőt adó a sikeres életmentés. A feldolgozhatatlant a gyermektragédia jelenti számomra. Hála Istennek, nem sok ilyen esettel találkoztam, de ezt nem lehet megszokni, nem lehet rá felkészülni.

– Mondana néhány szót a családjáról?
– Egyszerű családból származom, a szüleim a munka mellett zöldségtermesztéssel foglalkoztak. Mindig fontosnak tartották a továbbtanulást. Támogattak engem és az öcsémet, Miklóst, aki magyar nyelv és irodalom tanár lett. A Nagydobronyi Középiskolában tanít. Hálával és köszönettel tartozunk drága szüleinknek, hogy a nem egyszerű időszakban elvégezhettük az egyetemet.

– Az Ön férje Varga Lajos sebész. Milyen egy sebész feleségének lenni, hiszen ők örökké elfoglaltak?
– Számomra ez a természetes, hisz egyszerre kezdtük a szakmát. Együtt vágtunk bele a nagybetűs életbe. Mind magánéletileg, mind szakmailag minden problémát megbeszélünk. Toleráljuk egymás munkáját, elfoglaltságát. Tudom azt, hogy bármikor megcsörrenhet a telefonja, és mennie kell egy sürgős eset miatt.

– Mivel tölti a szabadidejét?
– A lehető legtöbb időt igyekszem a családommal tölteni, de szeretek kötni, olvasni, kirándulni.

– Összeegyeztethető a munka és a háztartás vezetése?
– Muszáj, hogy összeegyeztethető legyen. Egy nőnek minden helyzetben helyt kell állnia. Teendőim sora nem ér véget az ügyeleti idő lejártával.

– Lányuk szintén az egészségügyi pályát választotta. Édesanyaként támogatta őt ebben? Nem féltette őt a nehézségektől?
– Egyetlen gyermekünkként, természetesen, féltettem, sőt még most is féltem. Viki a Pécsi Tudományegyetem általános orvosi karán folytatja tanulmányait. Úgy vélem, hogy ez a legszebb hivatás, amit választhatott, melyet a nehézségek ellenére is érdemes végigcsinálni. A férjemmel nagyon büszkék vagyunk rá.

– Ha csak egyetlen kívánsága lehetne, mi lenne az?
– Lehet, hogy elcsépeltnek hagzik, de csak egészséget kívánok a családomnak. Semmi mást.

– Köszönöm az interjút. Munkájához további lekesedést, életére Isten áldását kérem.

Bocskor Zita
Kárpátalja.ma

Hozzászólások bezárása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.